A nagy bázisvonalú rádiótávcső-rendszer (Very Large Array, VLA) legújabb felvételei látványos és bonyolult szerkezetet tártak fel a mintegy 50 millió fényévre levő Virgo galaxishalmaz legnagyobb galaxisában, az M87-ben. Már régebben gyanították, hogy a galaxis szívében van egy szupernehéz fekete lyuk, amelynek irányából csaknem fénysebességű részecskékből álló nyalábok indulnak ki. A minden korábbinál részletgazdagabb felvételek elemzése azt sugallja, hogy felül kell vizsgálni az eddigi elképzeléseket arról, milyen fizikai folyamatok okozhatják a galaxishalmazok magjának erőteljes röntgensugárzását.
Az M87, amelyet Charles Messier francia csillagász fedezett fel 1781-ben, a Virgo galaxishalmaz legerő-sebb rádiósugárzó-forrása. Ezt először 1947-ben figyelték meg, ám a korabeli műszerek felbontóképessége még nem volt elegendő a részletek elemzésére. Mégis, már akkor észlelték, hogy a belsejében 100 ezer fényévnél nagyobb kiterjedésű szerkezetek vannak. Ennél sokkal többet azonban az elkövetkező több mint fél évszázadban sem sikerült megállapítani. Csak a VLA mostani felvételei kezdenek fényt deríteni a rejtélyre.

Az M87 részletei különféle hullámhosszakon
– háttérkép a VLA új felvétele az M87 galaxisról
a nagyméretű, rádiósugárzó “buborékok”-kal.

A felvételeken két nagy, több mint 200 ezer fényév kiterjedésű,
uborékszerű nyúlvány figyelhető meg, amelyek erőteljes rádiósugárzást bocsátanak ki. “Úgy véljük, ezeket a galaxis magjából kifelé áramló anyag táplálja” – mondja Frazer Owen, a socorrói rádiócsillagászati obszervatórium (National Radio Astronomy Observatory, NRAO) munkatársa. A most felfedezett “buborékok” a galaxis röntgensugárzó tartományának belsejében vannak. A röntgensugárzás az eddigi feltételezések szerint abból ered, hogy a galaxis lehűlő gázfelhői egyre gyorsabban zuhannak a galaxismag gravitációs központja felé. Ezekben a buborékokban azonban egy épp ellentétes irányú, kifelé tartó anyagáramlás figyelhető meg, amely az eddigi adatok szerint több energiát visz magával a galaxis magjából, mint amennyit kisugároz, tehát egyre forróbbá válik. Vagyis a sugárzás – legalábbis a rádióhullámhosszak tartományában – nem befelé zuhanó, lehűlő gázoktól, hanem kifelé áramló, forró anyagtól származik. “Ez, persze, nem zárja ki azt, hogy a röntgensugárzás viszont valóban a befelé zuhanó hideg gázoktól ered. De mindenképpen azt sugallja, hogy a sugárzás keletkezésének mechanizmusa jóval bonyolultabb, mint gondoltuk” – mondja Owen. Mindenesetre már az is meglepő paradoxon, hogy a mindent bekebelező fekete lyuk környezetéből kifelé is áramlik anyag – feltételezések szerint ezt a fekete lyuk tengely körüli forgása magyarázhatja.
Egy másik ellentmondás viszont feloldódott: a korábbi elmélettel szemben ugyanis megfogalmazódott egy olyan kritika, hogy a befelé zuhanó hűlő gázfelhők sűrűbb részein új csillagok képződését lehetne megfigyelni, ennek azonban semmi jele nincs. Owen szerint az új megfigyelésekből az is következik, hogy a befelé eső gáztömegeknek a galaxismaghoz közeli részeiben ilyen sűrűsödések nem alakulhatnak ki, mivel a kifelé tartó anyagáramlás elsöpörné őket.